titokka

„Ne akarj zseniálisat csinálni, csinálj zseniálisat” – írta búcsúzóul a kedvenc tanárom, aki televíziós újságírásra tanított. „Jó, de hogy lehet valamit úgy csinálni, hogy nem akarod?” – vakartam a fejem; továbbgondolva: hogy lehet úgy boldognak lenni, hogy nem akarsz? Mert – és erre a Libákkal (értsd barátnőkkel) végigröhögött este után jöttem rá – hajlamosak vagyunk MINDENT elkövetni, MINDENT alárendelni a boldogságnak, de legalábbis annak, amiről azt hisszük, hogy az. Iyenformán főleg akkor érezzük boldognak magunkat, ha „rendben mennek a dolgok” van munkánk, pénzünk, egészségünk, éééééééééés pasink. Kötelező jelleggel. Mert aki egyedül van, boldogtalan. Ezt sulykolják a magazinok, a barátnők, a kapcsolatban élő barátok. Ezt hitetjük el magunkkal, ötéves korunk óta, olyannyira, hogy úgy érezzük, alkalmatlanok vagyunk az életre, ha nem sikerül.

Ne tessék hordóért kiabálni, tudom, hogy én magam is hajlamos vagyok erre a baromságra. De mostanság két dolog is felébresztett. A Libák egyike arról mesélt, hogy nem tud mit kezdeni az életével, amióta szakított, holott szerintem akkor nem volt élete, amikor „boldog volt” és hétfőtől péntekig tengett lengett az üres lakásban munka után, morzsolta a napokat egészen addig, amíg el nem indulhatott a pasihoz. Akkor két nap hawai-dizsi-napszemüveg, majd kezdte előröl. Annyira karikatúrája volt a boldog nőnek, hogy én, a híres kapcsolatfüggő üvöltöttem le a haját. ÉN, akinek a Pszichonéni az orra alá dörgölte a függő és független boldogságot, és aki ezután napokig töprengett azon, mikor is volt utoljára mindentől és mindenkitől boldog.

Eszembe jutott, a „nap fénypontja” időszak. Akkoriban annyit dolgoztam, mint két másik, és a gyerekeim is kicsik voltak, és nem volt férjem, a pasimat hetente egyszer, ha láttam, de minden áldott reggel, munkába menet kigondoltam mi lesz a „nap fénypontja”. Ne tessék nagy dolgokra gondolni, olyanok voltak ezek, mint egy takaróba burkolózva, bort kortyolva bámulni, hogy mentik meg a Rossz és Grín dokik ötven perc alatt Chicago lakosságát. Vagy olyanra, hogy a heti rendes tornám után dögleni a szaunában, csukott szemmel, senkitől se zavartatva. Egy jó könyvet olvasni. Lovagolni egyet. Barátnőzni. Moziba menni. Mindegy. Jól voltam, mert én voltam saját filmem főszereplője. Ahogy mostanában is. Ezen nem változtat, hogy szeretek és szeretnek. Az csak egy okkal több, hogy boldog legyek, anélkül, hogy boldog akarnék lenni.

Pár órával ezelőtt felírtam a Facebookra, hogy innék egy kis eperturmixot… most volt itt egy kedves ismerős, és hozott nekem. J most vigyorgok, mint a tejbetök és azon gondolkodom, vajon a jóistennek is van FB profilja?

„Csak bejöttél ide, és felragyogott az aranyaurád” – mondja a kolléga, és még mutatja is a kezével, hogy mekkora az aurám.

Boldogságot sugárzok, semmi kétség.

Közben a szilvesztert tervezem, amit a szerelmemmel töltök majd. (és nem mellesleg dolgozom) És a kollégákkal bolondozunk. Meg persze készülök, mert este megyek próbajátszani egy televíziós vetélkedőbe. (Már kaptam egy csomó jó tanácsot, kezdve onnan, hogy legyek laza, meg okos, de ne túl okos, és legyek érdekes, meg színes, meg vicces, de ne idióta, meg legyek egyedi, de… ) azért nem lenne rossz, ha élesben is játszhatnék és nyernék egy nagy zsák pénzt. Ez egyszer megbocsátanék az Asztrológus Barátnőmnek, ha tévedne, és mégse lenne olyan nagyon szar a következő évem. (egyébként én tévedtem, vagyis hülyeséget írtam, mert nem a radixomat, hanem a szoláromat csinálta meg. Vagy valami ilyesmit)

Lehet valaki egyszerre több emberbe szerelmes? Ez volt az egyik téma, amikor a minap meglátogatott a Legeslegjobb Barátom. Persze nem ezzel kezdtük, hanem az Élet és Minden Legfontosabb kérdéseinek megválaszolásával. Pontosabban azzal, milyen ember a Herceg, hogy érzem magam a bőrömben, amikor ő simogatja, és szerelmes vagyok-e belé. „Van olyan, amikor szerelmes tiniként ébredek, és van, amikor úgy gondolom: tök jó, hogy megmaradtam független, erős nőnek” – mondtam. Aztán visszakérdeztem, szerinte aki szerelmes az minden nap egyformán szerelmes? Nyilván tudtam a választ, sőt, azt is tudom, hogy még reggeltől estig is vannak csöpögősen szerelmetes, és kiábrándítóan józan pillanatok, főleg, ha férfiemberről van szó. Szóba került még a hűség, és így jutottunk el odáig, hogy lehet-e valaki egyszerre két emberbe szerelmes. „Hogyne” – vágtam rá nevetve – „akár egy egész focicsapatba is”. Persze nem gondoltam komolyan. Egyebek mellett azért, mert azt gondolom, hogy a szerelem kisajátító, ráadásul nem egyszerűen úgy, hogy elvárjuk a másiktól, úgy szeressen minket, ahogy senki mást, (sőt vannak akik ezt úgy mondanák, hogy ahogy még az életben senki mást). A szerelem – egyesek olvasatában – azt is jelentheti, hogy a másik is kisajátítson, akarja tőlem az egyetlen, tiszta, nemes, csodás érzést, amit csak ő érdemel meg. (Pszichonéni ezen a ponton már nyilván fogalmazza a kommentet, hogy ezt a bonyolult lelki biokémiai folyamatot leírja, de csak azért is folytatom.)

A macerás a dologban az, hogy időnként nagyon vékony a határvonal a szerelem és valami más között. Mert - mondjuk - a Legeslegjobb Barátommal sok minden: a beszélgetések, a viták, a nevetések, az egymásért való aggódás majdnem olyan, mint a szerelememmel. Annyi lenne csak a különbség, hogy nem fekszünk le egymással? Nyilván nem. De mi az, ami megkülönbözteti a szerelmet, és az igazán mély barátságot? Nekem csak olyan hülyeségek jutnak eszembe, hogy amikor a Herceget meglátom, úgy tűnik el belőlem a rossz, mint amikor a lufiból kiszökik a levegő. Mosolyogni támad kedvem, és jól leszek a közelségétől. A barátommal kapcsolatban nem érzem azt a fajta fizikai vágyat, amit a szerelmemmel kapcsolatban igen, hogy meg KELL érintenem, hozzá KELL bújnom. Amikor a szerelmem nincs velem, rettenetesen hiányzik. Nem a fizikai valója, hanem a jelenléte. Ha meglátom a fényképét, valóban hevesebben dobog a szívem… és ezeket a „tüneteteket” a Legeslegjobb Barátom nem váltja ki belőlem. De nem tudok egyértelmű nevet adni mindennek – nem tudom, hogy lehetne frappánsan megfogalmazni, mi a különbség. Ti tudjátok?

Mostanság valahogy olyan bődületesen szerelmes hangulatban vagyok, hogy időnként meg kell néznem a monitorom hátterét, amin engem csókol a szerelmem, mély átéléssel… Erről persze eszembe jutott az a fura érzés, amikor még nem volt több néhány fényképnél, és jól elhelyezett szónál… fura dolog ez a szerelem.

Tudom, kizárt, hogy azt a régi érzést pontosan felidézzem magamban, pláne, mert már tudom, hogy alakult a mese. Bármit csinálok: hamisít a memóriám – jobban mondva, hamisítana, ha hagynám.

csakhogy…

Amit kevesen tudnak rólam: a publikus napló mellett létezik egy valóban titkos feljegyzés gyűjtemény, ami – gyakran kiforratlan – gondolatokat is tartalmaz, nem is feltétlenül mondatokat, néha csak szavakat. Eredeti célja szerint a nagyobb munkáimhoz használom, a novellákhoz és regénykehez, de néha arra is jó, hogy tisztába tegyek magamban dolgokat. Innen tudom, hogy amikor a Herceg feltűnt, pontosabban hozzám vágott egy kedves mondatot, volt két képe a publikus felületen, ami megmozdított bennem valamit. Az egyiken tanárbácsiskodott, egy tábla előtt mosolygott, szemüvegben zakóban, nyílt tekintettel; „okos” írtam akkor, „tudja, hol a helye a világban”. A másikon – egy baráti pillanatfelvételen – nevetett, és volt a szemében valami, amitől … szóval aminek a hatására úgy véleményeztem, hogy „süt belőle a huncut bujaság”. De sem akkor, sem kicsivel később, amikor „leveleztünk” egymással nem szállt meg a boldog bizonyosság, hogy „megtaláltam életem szerelmét”.

Az első pillanat, amikor konkrétan lágytojás lett a lábamból a hatására, akkor volt, amikor személyesen is találkoztunk. A magamnak szánt feljegyzések arról számolnak be, „amilyen hülyén viselkedtem, kizárt, hogy a pasi engem válasszon, pedig…” majd, amikor egy barátnő megkérdezte, milyen volt a randi egy tízes skálán nagyon határozottan azt mondtam: „hatos. Na jó nyolcas. Tízes basszus, a srác tízes, de én meg olyan liba voltam, hogy azóta már csőröm is nőtt.”

Hazugság lenne azt mondani, hogy soha nem voltam bizonytalan. Nem lennék őszinte, ha azt állítanám, hogy minden pillanatban a föld fölött lebegtem a szerelemtől. De még most is látom magam előtt, ahogy itt áll a monitorommal szemben az ajtófélfánál, és őrizgetem annak a csokinak a papírját, amit akkor hozott. Néhány sms-ét egyszerűen képtelen vagyok kitörölni, és az is előfordul, hogy olvasgatom őket. És ezeken kívül is millió és egy gyönyörű, gyengéd, szerelmes pillanatot éltünk meg. Jó lenne, ha SOHA nem szürkülne el mindez. Ha a pasinak még napok, hetek, hónapok, sőt évek múlva is eszébe jutna, hogy olyat írjon: „Jó volt látni drágám. Imádlak. Szép álmokat!” Ha elalvás előtt szerelmet vallana. Ha megijesztene, hogy elkapjam a kezem, és kinevetne. Ha mosogatás közben belecsókolna a nyakamba. Ha olyan boldoggá tenne, mint most.

Alig használt őszömet tavaszra cserélném. Jelige: a szívemben nyár van.

De még milyen szép nyár. Annak ellenére, hogy az Asztrológus Barátnőm megcsinálta a radixomat, vagyis megnézte, milyen kilátásaim lesznek szülinaptól, szülinapig. „Tényleg tudni akarod?” – kérdezte kapásból, nem sokkal később zümmögni kezdtem magamban: „készülj a hosszú télre, kedvesem…” Az derült ki ugyanis, hogy szörnyű év vár rám, sok (főképp anyagi jellegű) problémával. Mit több, még akkor is gáncsoskodni fog a sors, amikor végre kitalálok valami okosat. Állítólag költözni is fogok, valamikor tavasz elején. Ami jó: a sorscsapások elviselésében mellettem áll majd a Herceg, fogja a kezem, és tartja bennem a lelket. Sőt, a jóslat szerint mindez még közelebb is hoz majd minket egymáshoz; pl. azért mert engem megerősít, hogy több (és nagyobb) pofont kell majd elviselnem, mint mondjuk George Bladesnek a Madártól. Ja, és 2011 szeptemberében meg egyenesen a Kánaán érkezik el, olyan szuper dolgok történnek majd velem.

A Herceg az elmúlt pár napban is szorosan mellettem állt, (ült, feküdt), úgyhogy szerelmetes hétvégém volt megint, bár a drágám egyik este akkora maflást adott a romantikának, hogy még nekem is csengett tőle a fülem. Még jó, hogy a röhögéstől nem hallottam. Azt történt ugyanis, hogy egy korábbi – fogalmazzunk úgy: csiklandós – élményünkből kiindulva beszereztem egy kis játékszert, ami leginkább egy kézen viselhető ékszerre hasonlít. Csak nagyobb, és nem ujjra kell húzni. Meg félős is egy kicsit, mert hajlamos reszketni. Gondoltam, meglepem vele a drágámat, úgyhogy elrejtettem a ruhámban, olyan ügyesen sikerült, hogy meg se találta. Majd, amikor végre rábukkant, nekilátott a használati utasítását tanulmányozni: „ne nyeljük le az eszközt” – olvasta hangosan, majd elkezdett ötletelni. Hamar megállapította, hogy az „eszköz” mi mindenre lehet még jó…

A romantika aznap este kimaradt – folytathatnám, ha nem tartanám, mindennél romantikusabbnak, amikor az ember együtt nevet a szerelmével. Így lett a szívemben gyönyörű nyár... :)

„Képzeld” - értékelte a szakítási képtelenségről szóló fejezetet egy ismerős leányzó – „én egyszer csak azért szakítottam a pasimmal, mert úgy gondoltam, hogy ő majd újra küzdeni fog értem, udvarolni fog, hogy visszakapjon. Ehhez képest szinte megkönnyebbülten vette tudomásul a dolgot, nyomott egy búcsúcsókot a homlokomra és egy napon belül letette munkahelyi recepcióra az összes ottfelejtett holmimat, meg a lakáskulcsomat. Úgyhogy légy szíves írj arról is, hogy a szakítás kétszemélyes játék”. Hát igen. De szerelmi téren elég komoly közhelynek számít, hogy a szakításhoz, (ahogy a szerelemhez is) két ember kell, akik érzelmileg csak ritkán vannak annyira szinkronban egymással, hogy pont ugyanolyan hőfokon akarják, vagy éppen nem akarják a másikat. De azért kirúgni valakit, hogy magunkhoz kössük? Fogadjunk, hogy ezt a „remek tanácsot” valamelyik „magas színvonalú” nő magazintól kapta szegény leány.

Ráadásul nem is először hallok olyanról, hogy valaki a környezetemben mérkőzésként kezelik a párkapcsolatot (szerelmet). Nem feltétlenül boksz meccsként – bár ilyen is van – sokkal inkább a sakkra hajaz a dolog. Bizonyos szabályokat állítunk fel, taktikákat dolgoznak ki, próbálják a másik lépéseit kiszámítani, és aszerint cselekedni. Eközben – főleg mi lányok – elég gyakran folyamunk a konzultánsokhoz. Ez egészen addig nem baj, amíg kritikával fogadjuk a jó tanácsokat, de attól kezdve, hogy mindig mindenkinek „szót akarunk fogadni” – vérgáz. Én már hallottam pasit dühöngeni, sírni, fájni, mert a felesége válni akart – a legjobb barátnő és a mama fűtögetésének megfelelően – holott és azt magától a nejtől hallottam, Ő maga még megoldhatónak találta a gondokat. Ilyenkor bajban van az ember lánya: hogy mondja meg neki, hogy nem szabad MINDEN instrukciót követni, amikor én magam is tanáccsal látom el? A legrosszabb, amikor a virtuális jóbarátnők adnak tanácsot, vagyis a női magazinok. Egyes nőneműek néha – nem viccelek – szóról szóra felmondják azt a cikket, amit a Cosmoban, Kiskegyedben, Maximában, vagy akár a Nők Lapjában olvastak. Amikor annak idején női újságírónak álltam, magam vért izzadtam - pont az ilyen libák miatt – és próbáltam minden lehetséges oldalról megközelíteni a problémát. De nem lehetett. Mert szinte minden megoldás újabb problémát vetett fel, és néha még a legegyszerűbb kérdésekről is köteteket írhattam volna.

Jó, néha én is átmegyek libába, és – bár majd meghalok, hogy írhassak egy kedves sms-t a pasimnak – azt várom, hogy aznap Ő jelentkezzen először, mert … mert ezt így illik. Mert így érzem, hogy szeret, és gondol rám. Ugye milyen elképesztően hülyén hangzik??? De én legalább tudom, hogy mikor serkennek a libatollaim, és tépkedem őket ezerrel.

Mert pont az a jó a Hercegben, hogy az ilyen baromságokra olyan szinten nem vevő, hogy nem éri meg játszmákkal strapálni magam. Ha valamit szeretnénk, azt mondjuk: kérlek. Ha valamit nem akarunk, azt mondjunk: nem. És a másik pontosan tudja, ez a „nem” azt jelenti: NEM. Nem azt, hogy „most azért mondok nemet, hogy egy kicsit kedveskedjen az igenért, és majd nagyon fog örülni, ha megváltoztatom a választ.” Ettől persze lehet a miérteket faggatni, lehet egy kicsit vitatkozni, még az is lehet, hogy meggondoljuk magunkat, mert megértjük, miért fontos ez a másiknak. Jó, ami előtt nekiláttok elsárgulni az irigységtől, elárulom, hogy azért ebben a rendszerben is van hiba, de erről majd máskor. Nem holnap, mert akkor azt szeretném megírni, hogy mi történt a hétvégén, és hogy lett egy szexi játékszer használati utasításából jó félórás jókedv, amitől az én drágám kevés híján megfulladt a nevetéstől.

„Adtam neki még egy esélyt” – sóhajtja a barátnőm a telefonba elgyötörten. „Te hülye vagy” – fakadok ki, amire durcás csönd a válasz. A csaj nyilván arra számított: megnyugtatom, hogy ezúttal minden jó lesz, vagy legalább egyetértek a döntésével, de képtelen voltam a picsulását szó nélkül hagyni. A pasi a sokadik „utolsó esélyt” kapja, ebből egyenesen következik, hogy a sokadik mínusz eggyel sem tudott mit kezdeni. Hosszú hónapok óta nyilvánvaló, hogy a kapcsolatuk nem működik, de az én drága, liba barátnőm nem hajlandó belátni.

Hogy vizet prédikálok, miközben nyakalom a bort, vagy legalábbis a fröccsöt? Lehet. Még akkor is, ha a téma nálam nem aktuális, és remélem még ezer évig nem is lesz az. De az tény, hogy a szerelmi „egy lépés előre két lépés hátra” koreográfiát tanítani tudnám, annyit gyakoroltam korábban. Az se mentség, hogy ezt a "húzd meg, ereszd meg" játékot jó néhány pár bemutatja. Igaz, én legalább soha nem takargattam a magánytól való rettegésemet a „gyerek miatt együtt kell maradnunk” undorító közhelyével.

Amikor kicsit lecsillapodtam, eltöprengtem, hogy miért nem tudunk értelmesen szakítani. Pszichonéni nyilván okos dolgokat tudna erről mondani, de most egy kicsit én is kontárkodom. Arra jutottam ugyanis, hogy az esetek nagy részében az ember fél – a magánytól, a változástól, a bizonytalantól. Másrészt azt hiszem, akármilyen vacak egy kapcsolat, ha vége, automatikusan gyászolni kezdjük, beindul a gyászfolyamat, aminek néhány fázisát könnyű összekeverni más érzésekkel. Így lehet a gyász tagadásából búcsúszex, abból meg a kapcsolat felmelegítése. Valahogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, mi bosszantott, vagy akár idegesített a másikban, egészen addig, amíg nem szembesülünk újra azzal, hogy – mondjuk – már megint túl sokat beszél, önző, csámcsog, büdös, modortalan, hűtlen.

Eh. Azt hiszem, még midig dühös vagyok a barátnőmre. Persze kívülről könnyű, innen jobban látszik, mekkora ostobaságot követ el. De már abban sem voltam biztos, bölcs dolog volt-e nyers őszinteséggel a képébe vágnom a véleményemet. Beleszólhat-e egy barátnő a másik életébe?

Miért gondoljuk, hogy egy tisztességes asszony nem szophat? – ide futott ki az a párbeszéd, amit a kedvesemtől (kölcsön)kapott könyv indított el. Az történt, hogy kivittem magammal bagózni, csakhogy az egyik kolléganő elolvasta a címét, kivette a kezemből és beleolvasott, (pár oldal után közölte, hogy ő is szeretné megvenni). A másik kollegina jót nevetett a jeleneten („kultúrnagykövet lettél, úgy látom” – mondta nekem) majd arról kezdtünk társalogni, vajon honnan tudja egy mai gyerek, hogy a „szex vajon mi”. Mert a szüleitől nem, az tuti. És az iskolából se valószínű. Nem beszélünk ugyanis erről, igaz, másról se, és ez nemcsak gyerek-szülő viszonylatban igaz. (persze, akinek nem inge…) Így lyukadtunk ki oda – két újabb (férfi) kolléga segítségével – hogy "mik vannak", vagyis ki milyen - szexualitással kapcsolatos - sztorit élt meg, amelyeket zömmel a prüdéria és kommunikáció hiánya generált. „Még a másik munkahelyemen történ” – mondja az egyik fiú – „hogy a csajok valami szexis videót néztek, amitől teljesen felizgultak. Amikor azon nevettem, milyen jó dolga lesz otthon a pasijuknak, az egyik csaj visszaszólt, hogy olyan isten meg nincs, hogy ő kezdeményezzen, mert mit szólna ahhoz a férje”. Ezután jött a másik történet, amiben a férfi prostihoz járt, mert voltak olyan igényei, amelyeket egy „tisztességes” asszony – értsd a felesége – nem elégíthet ki. Szóval miért is gondoljuk, hogy egy tisztességes asszony, nem tehet ilyet? Vagy ezek inkább csak városi legendák, és az emberek javarészt felszabadultak, tudnak és akarnak is szerelmeskedni? Vagy legalább szexelni? Mert a fentieken kívül egy dologban értettünk teljesen egyet: ha véletlenül mégis felvilágosítják a gyereket, az inkább csak arra korlátozódik, hogy védekezni kell, vagy szerencsés esetben, hogy miképp működik a teste. De a dolgok lelki hátteréről, a szerelemről, a kötődésről, az összetartozásról biztos nem esik szó. Ezután csoda, hogy a párok ostoba módon tabutémákkal bénítják a meghitt beszélgetéseket, és a testi szerelmet valamilyen kötelező versenygyakorlatként tartják számon?

Végül aztán úgy alakult, hogy az egész hétvégét a kedvesemmel töltöttem. Eredetileg péntek éjjel aludtam volna nála, mivel neki szombat hajnalban el kellett volna utaznia, (de szerencsére az erre kényszerítő ok megszűnt, így maradt), az én egyetemistám meg péntek este a barátnőjét is hozta, és nem akartam zavarni őket. (igazság szerint azért szerettem volna nála aludni, mert mézédes az álmom, ha éjszaka érzem az illatát, hallgatom a horkolását, és bármikor hozzásimulhatok a hátához teljes hosszban, de mivel a pasim is beleolvas néha a blogba, ezt mégsem írhatom le). Szóval eredetileg csak péntek éjjel aludtam volna nála, de aztán a Nagy elkérte a telefonomat, hivatalosan azért, hogy hálát rebegjen a háborítatlan éjszakáért, de nem hivatalosan lebeszélte a pasival, hogy tartson ott még szombat este is. Amikor mindezt elmesélte nekem a Herceg, baromi zabos lettem. Elsőre az jutott az eszembe, hogy most azonnal felhívom a magzatomat, nagyon leszúrom, és csakazértis otthon alszom szombat éjjel, hogy demonstráljam ÉN vagyok a főnök. Aztán leültem egy cigire a drágám konyhájában, és magamba szálltam. Rájöttem, hogyha mindezt megteszem, akkor ugyan nekem lesz igazam, de ezen felül nem nyerek vele semmit. A Nagy dühös lesz rám, hogy elrontottam a szülinapi buliját, haragudni fog a pasimra is, nekem pedig egész csapatnyi huszonéves kispasit kell kisöpörni a lakásból, hogy nyugtom legyen, majd fél éjszaka romeltakarítani, hogy aludni tudjak.

Úgyhogy végül próbáltam élvezni a zavartalan hétvégét a szerelmemmel. Ami azért nem volt teljesen zavartalan. Első programpontként Szluckijt vittük ivartalanítatni, (egy éves múlt, már így is elkéstem vele). Magamban többszörös hálát rebegtem a pasinak, hogy ebben is segített. Egyedül tutira megbolondultam volna a keservesen nyervákoló cicustól, (ki nem állhatja a kosarat), a rendelőben folyó állati kommunikációtól, (amelyben egy basset hound, egy orosz kék, meg az én proli streetcatem tárgyalta ki az állategészségügy sanyarú helyzetét és a gazdik idegesítő szokásait), meg az éterszagtól, ami a műtét után fogadott, és amitől egyetlen pillanat alatt az ájulás és a hányinger kerülgetett. Így viszont majdnem jól éreztem magam, mert a Herceg végigpoénkodta az egészet, és elkapott, amikor az éterszag orrba vágott. Aztán, amikor Szluckijt hazavittük, ő nem „lassan ébredezett”, ahogy a dokibácsi jósolta, hanem kilőtt a kosárból és részegesen dülöngélve próbált rendet tenni a birodalmában. Vicces volt, ahogy szegénykém enni próbált, majd ráaludt a macskakajára, aztán meg oldalvást beledőlt a vizes tálba, ettől felébredt, és megcélozta a kosarát, de két lépés után ismét a földre borult… vajon akkor is több ezer évnyi karmikus adósságot gyűjt be az ember, ha ezen röhög?

A zavartalan hétvégét az is nehezítette, hogy be is kellett vásárolni, de azon hamar és izgalmak nélkül túljutottunk, majd elmentünk az ÁzsiaCenter nevű zsibvásárba, ajándékért a Nagynak, amit szintén jó humorral vett szívem szerelme. Sőt, azon se akadt fent, hogy az éterszagban begyűjtött fejfájásom hullámokban kínzott, egészen addig, amíg az információs kislány nem adott nekem csillapítót. Hazafelé beugrottunk felköszönteni a Nagyot. A nappaliban terjengő tesztoszteron- és cigiszag, illetve a látvány megerősített, hogy jól döntöttem, amikor a nyugalmat választottam…

Szóval így telt a hétvége, sok nevetéssel, gömbölyödéssel, meghitt, szerelmes pillanattal, alvással. Nem is értettem, hogy reggelre miért akkora a szemem, mint egy kötőhártya gyulladásos kínainak, és miért vannak akkora táskák alatta, hogy jó eséllyel megnyernék egy Derick hasonmás versenyt. Amikor pedig bokáig végigmértem magam, egy rusnya tehén tekintett vissza a tükörből, de legalább minden világossá vált. Óh, „szent” nagylánykodás. Éljen. L Valaki magyarázza már el a szervezetemnek, hogy én TÉNYLEG nem szeretnék több gyereket, felesleges ezt a bohóckodást minden hónapban előadni. A helyzet akkor kulminálódott, amikor ruhát válogattam, kényelmeset, mert ilyenkor még a hajam is fáj, és csinosat, hogy legalább alapszinten nőnek érezhessem magam. Továbbá arra is fel kellett készülnöm, hogy napközben meleg lesz, reggel viszont zebrabaszta vágtában rángattam magamra a farmert, nehogy befagyjon a fenekem, ami előtt belerázom. Később majdnem elbőgtem magam, amikor kiderült, hogy a bulizók megitták a spéci répás-almás-narancslevemet. Aztán fél órát ücsörögtem a „Nemi örömszerzés enciklopédiája” fölött, amit a pasim nyomott a kezembe, hogy olvassam el. Remélem, nem tapintatos kritikának szánta…

Ui: utóbb azért megbeszéltem a Naggyal, hogy még akkor sem szabad ilyen szinten egymás életébe avatkoznunk, ha 1. jót akarunk, 2. úgy véljük, hogy igazunk van.