titokka

Ez most egy BKV-t ekéző bejegyzés lesz, még akkor is, ha megharagszik Picihugi. És kérlek, ne gyertek azzal, hogy nincs pénzük, meg hogy mingyá csődbe mennek, meg hogy öreg nénik tolják a trolikat, és a metróban csak az ima menti meg az utasokat, mert nem erről van szó. Kezdjük ott, hogy valamikor nagyon-nagyon régen Budapestnek viszonylag kitűnő tömegközlekedési hálózata és egy nagyjából használható menetrendje volt.
Csakhogy azóta Budapest átalakult, meghízott és megnőtt, a BKV meg kicsit ütött-kopottá vált. Jöttek a járatritkítások,és a vonalésszerűsítések. (utóbbi legalábbis elvben) Én meg csókoltatom a menetrendírókat, akik toldoztak-foldoztak, de véletlenül sem voltak képesek használható produktumot létrehozni. A jelenlegi menetrend annyira logikus, mint akváriumban a sivatagi teve. Szinte teljesen azonos útvonalon közlekedő járatok indulnak majdnem egyszerre, hogy aztán fél órán keresztül csak a madár járjon abba az irányba. Hosszú vonalon járó, sok utast szállító járművek érkeznek be úgy a nagyobb csomópontokra, hogy hosszú percekig senki semmire ne tudjon átszállni róluk. Persze, ha a járművezetők betartják a menetrendet. De… mondjam vagy mutassam?
Egyik szombat hajnalban, amikor időben (óh, basszus, 4:45kor!) felkeltem, és időben elindultam, pl. a HÉV nem tartotta a menetrendet, igaz, csak egy percet késett. Ettől persze még bőven el kellett volna érnem a 29-es buszt, ha az időben indul. Csakhogy a vezetőnek viszketegsége volt, és legalább másfél perccel korábban elstartolt. A következőnek 20 kurva hosszú perc múlva kellet volna indulnia, csakhogy a sofőr, még kényelmesen megreggelizett, és 7 perccel késéssel gyújtotta be a motort. Bár valamennyit behozott a hátrányból, hiszen szinte nulla utasa volt, de – mivel az egyik megállóban kedélyesen elcsacsogott vagy 2 percet egy kollégával – nem eleget, így lekéstem az összes létező csatlakozást egy olyan vonalon, ahol ilyentájt 30 percenként járnak a buszok. Ha láttatok a Hűvösvölgy és Óbuda között szárazleprával küszködő erősen csukló és melegebb éghajlat felé tartó buszvezetőket, akkor megfogant az átkom.
Tartani azt nyamvadt, szar menetrendet nem pénz kérdése. Vagy, ha már nem: várni 30 tetves másodpercet, hogy a bottal közlekedő néni is át tudjon szállni egyik járműről a másikra, pusztán odafigyelés kérdése. És nem érdekel, hogy ebben az országban semmi, de TÉNYLEG semmi értelme nincs a pontosság kifejezésnek. Hogy a színház sosem kezdődik 19:00kor. Hogy a moziban a filmkezdésre rá kell számolni vagy 10 perc reklámot. Hogy még a miniszterelnökünk sem képes semmit pontosan kezdeni, bárkit, de tényleg bárkit képes percekig várakoztatni. Én nem mondhatom, hogy bocsika, ma kicsit később kezdődik a műsor, mert még nem ittam meg a kv-mat. És a cukrászdában sem kérhetem meg a vevőt, hogy ugyan várjon már még egy kicsit, mert még nem volt érkezésem elvégezni a munkám.
Az pedig, hogy a legtöbb buszon egyszerre van büdös és hideg pedig az a városi legenda szerint szinte lehetetlen csak részletkérdés. Hogy a legtöbb bkv-s csőbunkó, és a „jó napot kívánok, honnan indul az 57-es busz?” kérdésre „mi a fasz van, nem tud olvasni?” a válasz, minősíteni is kár. És ez sem pénz kérdése.
Úgyhogy sajnálom, Picihugi, de tele a tököm a céggel.

Nehéz megmondani, hogy a másik hiánya áldott, vagy átkozott állapot-e. Hiszen a nélkülözés fáj, éget, szomjassá tesz – másrészt viszont, ha van szerelmed, ha tudod, nemsokára a karjában töltődhetsz, akkor mindez csak annyira nyomorít meg, mint amikor a gyerek behunyt szemmel játssza a vakot. Ilyenkor az ember habitusától és fantáziájától függően színezgeti, milyen lesz, amikor újra együtt lesz a szerelmével, hogy nevet majd egymásra a tekintetük, milyen puha, meleg lesz a csókja, milyen jó lesz bezárni az ajtót és kirekeszteni a külvilágot; ez a belső mozi élteti, ez segít elviselni a várakozást.

Sűrűn átélem mostanság ezt az állapotot, mivel a rádió mellett a cukrászdai gyakorlat is elszakít minket, így lényegében minden nap – még a hét végén is – hajnaltól estig húzom az igát. Ennek ellenére, különös módon, valahogy mégis jobban működik a mi kis kettősünk, minta azt a keveset, ami jut, jobban megbecsülnénk, és nem mocskolnánk be ostoba torzsalkodással. Ha végeztem, rohanok, repülök a karjába – addig pedig marad a hiányzol érzés.

Másrészt viszont szomjasan vágyakozni nem csak a szerelmet lehet, hiányzik már nekem - nem is kicsit – a tavasz is. Gyűlölöm a telet, vagyis inkább csak egykedvűen borzadok tőle, a hidegtől, a szürkére ázott hótól, ami eláztatja a cipőmet és ami eltakarja az alattomos kis jégfoltokat, a széltől, ami csak a kipufogók bűzét kavarja fel, undorodom a BKV buszokon gőzölgő ázott télikabátok szagától, az örök sötétségtől, amit csak néha vált fel valamilyen ócska szürkeség. Így vágyom már a tavaszt, amikor lesz majd fényt, az illatok, a madárdal, derűs, cirógató napsütés. Amikor minden újraszületik – talán még annak reménye is, hogy nemcsak szegénység és küszködés vár ránk.

Hiszen legalább úgy színeztem ki még tavaly mit tudnék kezdeni a vetélkedőn megnyert milliókkal, mint bármi mást, amire vágytam. Utóbb tudom, vagy inkább csak sejtem, nem biztos, hogy csak jót hozott volna az ölünkbe pottyant gazdagság, de akkor nagyon akartam. erről szólt az egész október, meg az idősebb gyöngyöcském születésnapjáról. Huszonkét éves lett! Uramisten, már az USA-ban is nagykorúnak számít. Küzd is a felnőttséggel járó nehézségekkel, meg persze az egyetemmel: a pécsi anglisztikát a BGF-re, meg vállalkozás-gazdaságra cserélte; és bár egyik másik tárgy úgy hiányzott neki, mint átlagmagyarnak az egykulcsos adó, egész szépen teljesít. Mikro ökonómiából pl. hármasra vizsgázott, bármi legyen is ez sok diák bukott el rajta…

Idén leginkább onnan jöttem rá, elérkezett a Valentin nap, hogy jól fogyott a cukrászdában a piros marcipánnal bevont, szív alakú csoki torta. „Szeretlek”, „Imádlak”, „I love you” hirdették a feliratok, az emberek meg vitték, mint a cukrot. Alig győztük a gyártását. Persze az is gyanús volt, hogy az utcán feltűnően sok nő közeledett egy szál vörös rózsával a kezében, sőt, a forgatáson, amit a cukrászmunka után nyomtam le, az egyik párocska asztalán is ott díszelgett egy extra hosszúszárú, gyönyörű darab. A szerelmesek napjára utaló jelnek tekinthető az is, hogy kicsit lelkifurdalásos pasik ólálkodtak a desszertes pult körül a környékén a sarki boltban, kifejezetten a maradék szív alakú bonbonok árát stírölve.

De nagyjából ennyi. Nem volt ünnep szaga ennek a napnak, sőt. Annyit dolgoztam, hogy két embernek is sok lett volna; 23:05 körül estem be a lakásba kifacsarva, halálosan fáradtan. És nem kaptam vörös rózsát, de emiatt egy kicsit sem voltam szomorú.

Merthogy kaptam, egy kedves szerencsebambusz kompozíciót, egy csinos, piros kaspóban, amire kínai írásjegyekkel az van ráírva, hogy szeretlek. Utóbbit persze nem tudom, csak kiokoskodtam, mert úgy lenne logikus, de még az is lehet, hogy felirat azt jelenti: kici menü rizzel, hacáz. Sőt vacsit is gyártott a pasim, recessziósan ünnepit, de finomat. Meg vett egy üveg italt is, hogy legyen mivel koccintani a szerelemre. Mindezt az én antiromantikus kedvesem, úgy hogy nemhogy nem figyelmeztettem a szerelmi ünnepre, de én nem is tudtam készülni rá – megáll az ész, nem?

Azt hiszem, ha ez nem velem esett volna meg, most nagyon irigyelném magam…

Ma leginkább értelmiségi favágóra vettem a figurát – egyrészt magamra kaptam egy (jó meleg) barna kockás, flanel ingruhát, másrészt kontaktlencse helyett a fekete, műanyag keretes szemüveget, amitől egyesek szerint okos fejem lesz. Mások szerint viszont úgy nézek ki benne, mint az NDK pornófilmek fehérmájú titkárnője, akihez mindig akkor toppan be a tejfölszőke kézbesítő,Hans és a szőrös mellkasú jó állóképességű fénymásoló szerelő, Udó, amikor a hölgy csak egy tangát, és egy combfixet visel a fehér köpeny alatt. Ja, meg magassarkút. Ezekből csak a tűsarok, meg a combfix marad, amikor Hans és Udó… de elkalandoztam. Szóval ma értelmiségi favágóra vettem a figurát, illetve befelé jövet eszkimóra, mivel már megint tél van.

Egyszerűen utálom azt az évszakot. Szerintem a Jó Isten alaposan be lehetett rúgva, vagy minimum harapós kedvében volt amikor kitalálta. Micsoda egy ostoba dolog, hogy hideg van, ami miatt az ember szervezete legott tartalékolni kezd, az anyagcsere lelassul, hízik a fenekem (is), amit optikailag még inkább megnövel a 120 réteg ruha, amit kénytelen vagyok magamra húzni. A gondot tetézi, hogy nincs friss gyümölcs, zöldség, csak nehéz, zsíros ételek. De ez csak a legkisebb baj, a tél hazavágja a hajam, a bőröm, a körmöm, kisebesedik az orrom, és folyton rossz kedvem van, hiszen legtöbbször sötét van. És ha mindez még nem volna elég, itt van ez a nyomorult hó, ami csúszik, eláztatja a cipőmet, és megbénítja a közlekedést. A tél egyszerűen undorító és kész.

Ráadásul nem elég, hogy odakint a természet is gyászol, gyászolunk mi is idebent, ma születik döntés a Médiatanácsban, hogy megkapjuk-e újabb két hónapra a hosszabbítást. Már, HA születik döntés. Az se lenne meglepő, ha egyszer csak két mondat között lekapcsolnának minket.

Ugye ti sem vagytok meglepődve, hogy ezek után semmi kedvem folytatni a tavalyi év értékelését? Annak ellenére, hogy már hetek óta tervezem, megírom mi volt októberben…

November szűkében volt a nagy pillanatoknak, ha visszagondolok inkább csak a rosszkedv savanyú lehelete ugrik be. Ha az objektívivás jegyében beletekintek a noteszembe kiderül, hogy viszonylag sokat dolgoztam. Csináltam anyagot a celebek gyereknevelési szokásairól, a szegény gyerekek ösztöndíjáról, arról, hogy tényleg gyakoribb-e a szívroham a nőknél; írtam az év patikájáról, a szexről, és merültem is. Nem, nem tengerben – attól amúgy is eltilt a fóbiám – hanem egy kapszulában, lényegében egy keszonkamrában. Képzeljetek el egy olyan fülkét amely keresztezi az űrhajót, és a budapesti metrót. Vagyis egymással szemben ülnek a szárazbúvárok, de nagyjából olyan székekben, mint egy repülőn. A levegőt, pontosabban az orvosi oxigént maszkon keresztül lélegzi be, míg a nyomást 1,5-2 barra emelik a nyomást, ami nagyjából olyan érzés, mintha 10-15 méternyi tengervíz lenne felettünk. Ezzel a módszerrel gyógyítanak és szépítenek, én azonban csak írtam róla.

Így lett a november a munka hónapja, meg a félelemé.

Elolvasom »

Tüntettünk. A „hivatalos” média szerint „pár ezren” a szervezők szerint százezren, az igazság meg valahol a kettő között lehet. (közelebb a szervezők megoldásához) Tüntettünk, és csak majdnem lett baj a neo-nyilasok helytelenkedéséből, de végül ők is belátták, hogy egy több tízezres tömeg ellen kicsit kevesen lesznek, így egy csendes sarokban mutatták be a szokásos uszító magánszámaikat. Tüntettünk öregek és fiatalok, bundában és kopott farmerben, teli torokból, és némán vigyorogva. Voltak tapasztalt jelszócipelők, lelkes haladók, kicsit bénázó újoncok,és volt kismama, aki a tömeg kellős közepén szoptatta meg a gyerekét – így az anyatejjel szívta magába a demokráciát. Tüntettünk visszafogottan, és lelkesen, ki-ki a maga módján. Egyaránt megtapsoltuk a nyugdíjas szervezetet, és a melegek érdekvédelmi szövetségét. Egy volt a célunk. Tüntettünk.

Remélem, nem feleslegesen.

Hát lejárt a szavatossága 2011-nek is. Kár szépíteni, szar év volt, sok küszködéssel, még több rossz hírrel, és nem, hogy nem vígasztal, de még inkább elkeserít, hogy ezt más is így érzi.

Persze, voltak szép pillanatai is: Itt volt rögtön a december, és annak is az eleje, és Brüsszel. A város, ami Párizs előszobája, a város, ami folyton lüktet, az autók dudálnak, és bármerre jársz, szinte biztos, hogy szembe jön valaki, aki sietve vonszol egy bőröndöt. A város, ahol a szegénynegyed, és a legfényesebb bevásárló utca összeér,

Elolvasom »

Bevégeztetett. A hivatalos közlés szerint három budapesti frekvencián várhatóan már 2012. év első negyedévében új rádióadók kezdhetik meg működésüket. Köztük a Klubrádióén.

Nem volt váratlan, hiszen a hatalom, sőt HATALOM, sejteni engedte, hogy kivégeznek minket. Kicsit azért húzta az időt, ki tudja, talán azt remélte, hogy amikor mindenki rohan, ünnepre készül, kisebbet szól majd, ha belefojtják a szót a Klubrádióba. Ráadásul olyan módon, ami egyértelműen azt üzeni: nem az volt a cél, hogy győzzön a jobbik, hanem az, hogy a Klubrádió ne szóljon.

Józan ésszel fel sem fogható, miért olyan fontos, hogy kuss legyen. Miért kell megfojtani, eltaposni, az utolsó katonáig legyilkolni az ellenzéki médiát. Miért gondolja bárki, hogyha négy és hat között senki sem szidhatja a kormányt, akkor ezentúl senki sem mond majd semmi csúnyát rájuk, akkor béke, lesz és (keresztényi) szeretet.

Az emberek már csak azért is bírálni fognak. Akkor is utálkoznának és kritizálnának, ha amúgy jól mennének a dolgot, és szépen híznának a magánnyugdíj megtakarítások, vagy a bivalyerős forint mellett gyengélkedne a svájci frank, a devizahitelesek pedig lazacot ennének karácsonykor, és nem farhátat. A hatalmat egyszerűen utálni szoktuk. Punktum. Csak. Azért, mert van. Csak jövőre nem egy betelefonálós műsorban mondanak majd véleményt az elégedetlenek, nem olyan szavakkal, amelyeket elbír a nyomdafesték vagy esetünkben a frekvencia. Hanem másutt. Otthon. Kocsmában. Utcán. Hangosan. Indulatosan.

Hogy mi lesz jövőre, még senki sem tudja. Idén a rádió dolgozói, és hallgatói szájában egy kicsit megkeseredik a bejgli.

Neked is Kellemes Karácsonyi Ünnepeket, és Boldog Új Évet, Médiahatóság.

Vajon milyen iskolában tanítják meg a fiúknak, mi az a mondat, amivel egy amúgy is romokban heverő nőt még jobban össze tudnak törni? Apáról fiúra száll ez a titok, vagy így születnek? Mert képesek erre, szinte kortól függetlenül, mi több sűrűn használják is ezt a könnyfakasztó tudományukat. Hogy aztán kéjes örömmel konstatálják, nemhiába, no, minden nő hisztis picsa, íme ott az újabb bizonyíték. Pontosabban itt az újabb bizonyíték a ruhámban, a bőrömben, amit egyszerűen képtelen vagyok olyan vastagra növeszteni, hogy ne érjen el a szívemig a bántás. És valamilyen sajátos logika szerint még csak nem is pasikat utálom, hanem saját magamat. Azt a kövér, csúnya, öreg, ostoba, hasznavehetetlen libát akivé ilyenkor válok, azt, aki egyfolytában parázik, retteg attól, hogy megfojtják a számlák, hogy nem lesz munkahelye, hogy elviszik a lakást a feje fölül; és, hogy tetézze a bajt, naphosszat sulykolja magába, hogy a pasija valójában nem is szereti őt, csak éppen pont akkor unta a meg a társkeresést, amikor betoppantak egymás életébe.* A sulykolás meg időnként oly jól sikerül, hogy már azon töröm a fejem, kirúgom a Herceget, elmegyek remetének, vagy inkább visszaminősülök szinglinek, legalább lefogyok, hiszen a magánytól úgyis erőt vesz rajtam az anorexiás énem, és seperc alatt lekoplalom magam 32-es méretűre. Még jót is tennék vele a pasinak, hiszen így találhatna egy olyan nőt, akibe tényleg szerelmes, és nem csak azért vannak együtt, mert „jól megvannak”, vagyis viszonylag kevés konfliktussal járnak a mindennapok. Még csak nem is járna extra drámával a szakítás, hiszen a drágám – ezt már többször a fejemhez vágta – nemhogy visszatartana, de segítene csomagolni.

Szóval megint jól eltévedtem az aktuális labirintusban. Az életemet ugyanis nagyjából úgy képzelem, hogy amikor megszületek, elindulok valahonnan, és megyek valahová. Gyönyörű, és kihalt, félelmetes tájakon haladok keresztül, néha egy hegy, vagy folyó állja az utam, néha városba tévedek. Az épületek ugyanis a gondokat jelölik; vannak köztük egészen kicsi, ketrec-szerűek, ezek azok, amelyek szinte megfojtanak, és vannak, amelyekben egyszerűen eltévedek, nem találom a kijáratot, és csak járok szobáról, szobára, miközben az ablakon keresztül látom a kék eget, büszke hegyeket, amelyek hívogatnak. Így valahogy.

Még álmomban is menekülök, vagy futok, illetve sokszor csak futnék, de valami visszatart. Minap arról álmodtam, hogy egy pici faluban álló, ócska fatemplom faragott Mária szobra - amihez messze földről zarándokoltak az emberek – csodálatos módon elrepült; és én szaladtam volna megnézni a csodát, hogy szállt el a szűzanya, de beragadtam a sárba. Mire odaértem, már csak valami lila fény mutatta a csoda helyét.

Nem jó most titokkának lenni. Nem jó most élni.

*Van is erről egy elmélet, ami taxisofőrökhöz hasonlítja a szingli pasikat: eszerint a sofőr, azt az utast tekinti utolsónak, aki akkor száll be, amikor pont elege van a munkából és nem azt, amelyik ideális lenne a számára, mert – mondjuk – arra visz az útja, amerre a taxis lakik.

UI: amennyire tudtam, visszaállítottam a bejegyzéseket, a kommenteket viszont nem sikerült. bocs.

Ennyi lettem vasárnap.

Mivel letöröltem a Facebookról a dátumot, sokkal kevesebben köszöntöttek, mint mondjuk tavaly, de – kis túlzással – aki számít, annak eszébe jutottam. Így a pasimnak is, aki kenyeret sütött nekem, és pazar reggelit rittyentett. És kaptam tőle egy gyűrűt, és előtte feltette a kérdést, na nem azt, hogy akarok-e a felesége lenni, de valami hasonlót, azt, hogy akarom-e őt az idők végezetéig. Persze, hogy akartam, és nem is értettem a kérdést, pedig pont előtte töprengtem azon, milyen vicces lenne, ha a Nagy Kérdést akkor tenné fel a drágám, amikor párnától gyűrött arccal, kócosan, több számmal nagyobb pólóban trónolok a paplan tetején, és a háttérben az Animal Planet oroszlánjai trancsíroznak egy párosujjú patást. De ahogy hirtelen azt akarta tudni, ami nyilvánvaló, kikapcsolta a romantikus énem, és azt mondtam, „persze”. Ezután kaptam a gyűrűt. Úgyhogy most nem tudom, hogyan is értelmezzem ezt az egészet.

De ettől jó lett a nap, meg nyugalmas, nem mentünk sehová, csak a gyerekek jöttek át később, mert sütöttek tortát, és felköszöntöttek.

Sőt, még a rádiótól is kaptam ajándékot, én vezettem ma a reggeli műsort. Bár valószínűleg én voltam a szamár, akit a ló helyett be lehetett ülni bőgni, de mégis. Állítólag nem is csináltam rosszul.* Az viszont fölöttébb meglepett, hogy volt hallgató, aki összefüggést talált a rádiós és a blogger között – és az írói álnevemen köszöntött hajnalban.

Szóval 44 lettem.

Így, hogy egy „kicsit komolyodtam” szeretnék bocsánatot kérni, azoktól, akikre ráhoztam a frászt az előző bejegyzésemmel. Valójában csak egy szörnyen rossz hangulat volt, egy halálosan rossz pillanat. De megijesztettem embereket, akiket szeretek, (a Legeslegjobb Barátom a világ másik feléről hívott rémülten) és ezért szégyellem magam. Bocsánatot kérek.

* Valójában olyan embertől is kaptam dicséretet, akik nem szokott ilyet elkövetni, és olyantól is, akinek el is hiszem, ha azt mondja: „csak így tovább”.

A búcsúlevelemet kézzel írom majd meg. Folyóírással. Kék tintával. Töltőtollal. Vékony gyöngysorként vezetik majd az olvasó szemét a legendásan apró betűim, állítólag az önbizalomhiány miatt írok ilyen takarékosan, de én nem hiszem, mivel már a papám is így írt; kettőnk írása akár egy embertől is származhatna.

Egy búcsúlevélben az ember megbánja, és megmagyarázza, de lehet ezt megérteni és/vagy megbocsátani? Ép ésszel felfogni a felfoghatatlant? Ezért aztán kísérletet sem teszek rá, hogy ezt kérjem tőletek. Ha már a Jó Isten képtelen volt idejében csendes elmúlással véget vetni a szenvedésnek, értelmetlen küszködésnek, szegénységnek, kénytelen vagyok beavatkozni a folyamatba. Ennyi.

A búcsúlevelemet kézzel írom majd, gondosan megválogatva a szavakat, hiszen ez lesz életem utolsó írása. Szeretném, ha megértenék belőle, mire és miért vagyok büszke, miről gondolom, hogy elkeféltem. Szeretném még egyszer, utoljára elmondani azoknak, akik fontosak, hogy szeretem őket, és ez nem múlik el majd velem.

A búcsúlevelem rövid lesz, mert nekem is fájdalmas itt hagyni titeket. De most így érzem, hogy tehetek mást.

Tényleg az a legfontosabb hír probléma ma Magyarországon, hogy a Kaincz Pali bácsi hány fokban tudja behajlítani a lábát, illetve ennek függvényében hány évet ér egy bestoholzás? Tényleg ez foglalkoztatja leginkább az embereket, akiknek lassan nincs munkája, viszont van frankhitele, amit egyre kevésbé tud fizetni? A benzint most emelik négyszázra, vagyis a kenyértől az uborkáig mindennek emelkedni fog az ára. De mi Stohl Buciért izgulunk.

Illetve én most bokáig sértődötten ülök, és olyan mondatokat faragok, mint: „A pasik szeretete addig tart, amíg nem kell elhagyni a komfortzónájukat”. Aztán persze mindezt törlöm (fejben) mert tudom, hogy szörnyű igazságtalan, és mert nem akarok ezzel igazán mélyen foglalkozni. Mert most műsort kell csinálni, meg cikket írni, meg ügyet intézni, meg azon töprengeni, hogy a picsába fogom kisajtolni a munkahelyemből a mostanra elég csinos summára hízott tartozást – nagyjából 60 napja nem kaptunk fizetést, az egyéb járandóságokat több mint 100 napja nem fizetik – és közben úgy rettegek, mint az illatosúti kutya a ketrecben. Félek, egyszer csak bejelentik, hogy csőd, nincs pénz a kasszában, és bíróságra kell majd járnom, hogy valamikor, amikor már szinte mindegy, hivatalosan is kimondják, hogy igazam van. Ha egyáltalán. És parázok, mert közben persze jönnek a „NEM TELJESÜLT” sms-ek, és én már ott tartok, egy nagy népi emeltdíjas sms játékból csinálok pénzt; arra lehet majd tippelni, mit kapcsolnak ki először: az áramot, a telefont, a netet, vagy a gázt. Meg új munkahely is kéne, olyan, ahol 10én örömhírrel ébreszt a bank, és nem húzok le napi 12 órát társadalmi munkában. Meg a pasimnak sem ártana valami fizetős állás. És jó lenne, ha a gyerekek azt tennék, amit kérek, és legalább miattuk nem fájna a fejem.

Szóval most nem bolygatom, hogy az életem szövevényes puzzlejában valóban egymásba illenek-e a párkapcsolati darabok, vagy csak én erőlettem bele egyiket a másikba. Inkább puffogok egy sort, miközben tudom, hogy ettől csak rosszabb lesz. És nem merem felhívni a barátnőmet, mert olvastam, hogy most neki is tele a töke, és képtelen lennék megvigasztalni. De azért drukkolok a Stohlnak.

Homokos vámpír, elveszített bicikli, elmaradt fizetés, fergeteges sörfesztivál, nyeremény serpenyő. Ezek a dolgok határozták meg a hangulatomat az elmúlt napokban. A sörfesztivál nyilván nem szorul magyarázatra, sok vidám és kedves ember nyakalta az árpaszörpit. Ittunk, roptunk, jót mulattunk. Az elmaradt fizetés? Ebben a hónapban még meg egy fillért se kaptunk. L A meleg vámpír a Magyar Színházban dalolt, Vámpírok bálja előadáson – ez legalább jó volt, a Herceg és a Nagy azóta is dúdolja a főbb motívumokat.

Az elveszett bicaj sokáig rejtélynek tűnt. Az Ifjú Herceg jelentette, hogy „valahol elhagyta a bringáját”. Kerek szemekkel próbáltuk elképzelni, ahogy kiesik a zsebéből a kétkerekű, mint valami rakoncátlan kulcscsomó és ő észre sem veszi. Mert máshogy ezt a dolgot nem tudtuk elképzelni. Aztán bizonyos jelekből arra következtettünk, hogy a bicaj nem veszett el. Sőt még csak el se lopták. A szó klasszikus értelmében biztos nem. Valószínűleg a mostohaapját kellene megkérdezni a drót-szamárról, amit minimum elrakott valahová. A Herceg szerint az sem kizárt, hogy eladta, volt ilyesmire már példa korábban is. L az a baj, hogy ez, meg a tény, hogy fogalmam sincs, mikor kapom meg azt a pénzt, amiért megdolgoztam annyira elkeserít, hogy a többinek is csak ideig-óráig tudok örülni.

Ja. A serpenyő. A Facebookon nyertem, a Maggi Okoskonyha nyereményjátékán. Tefal, meg Jamie Oliver. Meg szép, meg jó, meg minden. Kár, hogyha ez így halad tovább semmit nem tudok majd belerakni.

Tessék a nagy bosszankodásban meg nem írok arról, ami viszont jó volt: a hétvége. Igaz, ezt is lehetne árnyalni, hiszen nem minden volt tökéletes, de… Annak ugyanis mindenki örült, hogy augusztus 20-án megnézhettük a Parlamentet belülről, előzetes regisztráció nélkül. Igaz, mindezért jó fél órát kellett sorba állni. Másrészről kifejezetten vidám volt, amikor - miközben nagy hévvel meséltem a társaságnak az épületről, a koronáról, a történelemről - azt vettem észre, hogy kicsit megszaporodtunk; csinos kis társaság jött utánam, hogy meghallgassa az "idegenvezetést". Aztán sétáltunk tovább a belvárosban, a különleges fagyizóba, ahol rózsa nyílik a tölcsérben, eközben elhaladtunk az V. kerületi házasságkötő terem előtt. „Nem ugrunk be?” - kérdezte a Herceg, hozzátéve, hogy ez soha vissza nem térő alkalom. Persze a terem zárva volt, de a vita, ami azt volt hivatott eldönteni, hogy mindez tekinthető-e lánykérésnek nagyon viccesre sikeredett. Ahogy azon is jót nevettünk, amikor a szekszárdi rokonok legkisebb lánya kilométerekről kiszúrt minden vizet – főleg a szökőkutak vonzották - és addig nem nyugodott, amíg tetőtől talpig bele nem merült. Szerencsére a meleg nyári napon hamar megszáradt, de különleges tulajdonsága miatt addigra már kiérdemelte a Szökőkút Hercegnő címet. Az már közel sem volt ilyen szórakoztató, amikor a szörnyű melegben sétáltunk a Duna parton, Budán, az Magyar Ízek Sétánya felé, és már az Erzsébet hídtól hallani lehetett a Csézy koncertet. A nő olyan minősíthetetlen színvonalon, hamisan, rosszul énekelt, hogy ezzel versenyben van az „Évszázad legrosszabb zenei élménye” címért a tavaly (félig, mert a szünetben leléptünk) látott Bonnie és Clyde produkcióért. Ahogy azt sem voltam képes felhőtlenül élvezni, hogy egy papírtálcán feltálalt szerény adag kajáért – amiért kb. egy órát kell sorban állni – közel 2000 forintot kellet fizetni. Ez egy négytagú családnak 8000, plusz ital (limonádé: 110/dl) meg egy ki édesség, hopp, egy tízes a családi költségvetésből. A mi családunk ráadásul hat tagú. (magyarul értő külhoni olvasók számára: a minimálbér nem egész 80.000 forint) Fel is adtuk, sem az időnk, sem a pénz nem érte meg. Összességében még így is jó kis hétvége volt ez. Még egy fél Monopoly csata is belefért a gyerekkel. Meg az is, hogy a Herceggel „nagyon komoly” „pszichológiai” tesztet töltsünk ki, amiből kiderült, hogy mi egymásnak igazi lelki társai vagyunk. Ha korábban nem tudtuk volna. Úgyhogy most már boldogan élhetünk, amíg…

Óh istenem, mit várjunk egy olyan héttől, ami úgy kezdődik, hogy nem mennek a HÉVek, persze nulla tájékoztatás, az első pótlóbusz egyik ajtaját egyszerűen nem nyitja ki a sofőr, ezért lemaradok, a másodikra felférek, de az is tömött, büdös, és alig másfél órával az ébredés után már sikítani van kedvem. Azóta megnéztem a honlapot, kiderült, hogy ez egy hétig így marad, mert karbantartanak. Valaki magyarázza meg nekem, miért kell ebből ilyen komoly csinnadrattát csinálni? A világ más fővárosaiban is előfordul, hogy rendbe hozzák a síneket, de az utazóközönség ebből semmit sem érez, kizárólag a Bohóctréfa Kínosan Vállalat képtelen arra, hogy normális szolgáltatást nyújtson a horrordrága jegyárakért. Hogy utazna minden nap HÉVvel az a zseni, aki ezt íróasztal mellett kiokoskodta. Pfű. A guta megüt.

Aztán kaptam egy üzenetet az IWIWen, ami tovább emelte a rendes körülmények között kórosan alacsony vérnyomásomat. „Szia ! Egy éve halt meg Laci az M1-esen, és tudom, hogy már nem hozhatom vissza, de legalább másnak ne kelljen elveszítenie a párját elalvásos autóbalesetben!” – szól az üzenet. Ami nem más, mint az elalvásblokkoló gyomorforgatóan undorító reklámja. „Nagy” gratula annak az elmebetegnek, aki lépes volt a körlevelet kiötölni. Kíváncsi lennék, mit írna, ha TÉNYLEG megtörtént volna a tragédia a közvetlen környezetében.

Szóval így indul ez a hét. Meg úgy, hogy még mindig nem kaptunk fizetést. Miből fogok tankönyvet venni a gyereknek, nem tudom. Ahogy azt sem, a jövő héten honnan lesz pénz kenyérre. Nem dramatizálok, ez a helyzet. Most nehéz optimistának lenni. L

... ami mindig zöldebb –milyen is lehetne. A múlt héten annyi, de annyi panaszt hallottam egy pasira, aki sosem hoz virágot, és sosem dicsér, és nem udvarol, de – és ez a legfőbb bűne - nem akar nősülni, hogy begolyóztam. Eközben, a panasztevő - aki a maga nemében egész mutatós, viszont a szó szoros és átvitt értelmében is nagyon Szőke libuska – összehasonlítgatásokat folytatott. X – így mesélte – bezzeg egyfolytában babusgat, és kedveskedik, és mini-vakációkra cipeli a párját. Akinek egyébiránt már a kezét is megkérte egy párszor. A nő persze nem akar hozzámenni – és ezt is a Szőkétől tudom, bár ezek korábbi infók – aminek egyik legfőbb oka, hogy X hűtlen. Az elmúlt 5 évben vagy egy tucat szeretője volt. Aztán itt van Y, aki úgy turbékol az ő kis bogarával, hogy a szerelmes galambok hozzájuk járnak továbbképzésre. Y mestere a dicséretnek, társaságban csupa szépet és jót mond csak a párjáról. Persze Y mindemellett baromi ronda dolgokat is művel, főleg, ha iszik, márpedig az sűrűn előfordul vele. Végül itt van Z aki nagy ellensége volt a fehérruhás ceremóniának, de a felesége kedvéért még ezt is félretette, és hét határra szólót csapott vele. Z életében szám szerint ez a harmadik félretevős hét határra szóló volt, ami önmagában még nem baj. Az viszont már necces, hogy Z fölöttébb jó kapcsolatot ápol az exekkel. Esetenként náluk ebédel. Sőt volt már, hogy ott is aludt. A dolgot súlyosbítja Z kedves mamája, akinek kettes feleség a kedvence, ezért egyrészt egyfolytában szidja az egyest, aki szerinte egy büdös kurva, és a hármast, aki szerinte egy lusta tehén. Másrészt azon melózik, hogy a kicsi fiát újra összeboronálja a kettessel. Szóval a képlet annyira bonyolult, hogy ezt a pasit már a Szőke is csak ritkán teszi fel a „bezzeg-listára”. Amúgy Szőke párja egy kedves, türelmes – tényleg nem túl szenvedélyes – nagy mackó. Aki Szőkét konkrétan a tenyerén hurcolja. És nem is értem, hogy miért veszi észre ez a liba, hogy másutt (sok helyen) az Ő pasija A Bezzeg.

Hogy miért hallgatom meg egyáltalán ezt az egyoldalú, ostoba, alaptalan nyafogást? Párterápiás megfontolásból. Mert amióta Szőke hülyeségével mérgezem magam, baromira vigyázok, hogy ne legyek olyan mint ő, és nagyon megbecsülöm a pasimat.

Most inkább csak etettem a tavat. Magam sem tudom, hány horog, etetőkosár, forgókapocs landolt tegnap a víz alatt a készletből. (elképzelem a jövő régészeit, akik a - már kiszáradt – tó területét feltárják, és azon töprengenek, milyen temetkezési szokásai lehettek a XXI. sz. emberének, hogy ilyen eszközöket rejtett a sírba) Még a Hercegnek is sikerült beszakítani vagy két garnitúrát, pedig Ő már profik között is öregnek számít. „Ez most egy ilyen nap” – mondta. Igen, ez egy ilyen nap volt. Egy nagyon szeles, nagyon hideg májusi nap, amikor több réteg pulóverben dideregtem, amikor képtelen voltam normálisan bedobni a szereléket, mert felakadt a fákra, a rönkökre, vagy összeakadt szomszéddal. A kapásjelzőt folyamatosan hintáztatta a szél, vagyis a halak büntetlenül lakmározhattak a csaliból. Amelyiket mégis sikerült elcsípni, az leszaggatta magát, szexi ajakpiercingnek használva a horgainkat. (el is képzeltem, ahogy a pontytársadalom punkjai egymásnak ajánlgatják a párosunkat, mondván, isteni neonszínű zsinór is jár, ha most szúratnak horgot maguknak). Volt egy pont, amikor egy kicsit hisztiztem, hülyepicsa hangon követeltem, hogy álljon el a szél. A Herceg csak röhögött, meg mosolygott, meg csitított. Úgyhogy végül győzött a humorérzékem, és szél űző vudu-táncot lejtettem a túlpart nagy örömére.

Elolvasom »

Olyan hirtelen tört rám az emlék, hogy elhajolni se maradt időm. Elnéztem Édesanyát, ahogy körülöttünk serénykedett, ahogy olyan nagyon akarta, hogy minden tökéletes legyen, hogy elfelejtette jól érezni magát. Aggódott – ugyanúgy, ahogy a papám kényelme miatt tette néhány évtizeddel ezelőtt. Szinte éreztem a kávé, és a párizsival megrakott fehér kenyér illatát, amiből szendvics tornyot épített, hallottam a citromos víz pezsgését, láttam, hogy hajol apám cipőjére miközben fényesíti hatalmas buzgalommal. Az Uram – így nevezte őt egészen addig a napig, és nekem már gyerekként is furcsa érzésem támadt a szótól.

Egy hete töprengek Édesanyán. Csak utólag vág mellbe a látvány, ahogy kikészíti apám ruháját, az atlétát, vasalt inget, nadrágot, az agyonhordott, mégis tiszta piros pulóvert. Apám csak felkapta a kézügybe rakott cigarettát, öngyújtót, kulcsot, miközben dolgozni indult. Számára nagyon is természetes volt, hogy nem kellett mosogatnia, takarítania, holott a felesége, a „neje”, ugyanúgy dolgozott, mint ő – tanító néniként naponta 8-10 órát húzott le. És mégis, ha a papám fürdeni akart még a vízcsapot se kellett kinyitnia, hisz anyám elkészítette a fürdővizet, a kád mellé rejtvényt, fröccsöt, szotyit rakott, hogy ne unatkozzon az ura. És ment hátat mosni; izzadt, fáradt, cigarettától, alkoholtól bűzlő testet gyúrni egyetlen szó, panasz nélkül, a diplomás értelmiségi, mint egy tanulatlan asszonycseléd.

Elolvasom »

Igen, közben én is rájöttem, hogy csak egy ügyes reklámfogás – jellemző, hogy szinte egyetlenként nem láttam át a szitán. Valószínűleg még mindig hinni akarom, hogy létezik romantikus férfi, igen, itt a valóságban, igen a heterók között, nem a szőke hercegben nem hiszek. Persze utóbb mindig jót nevetek magamon, igaz, csak azzal a keserű kis nevetéssel, amiben az is benne van: uramisten, de könnyű lenne engem boldoggá tenni… nem is kéne hozzá sok, csak néhány gyertya, egy üveg bor, esetleg némi virág, lágy zene, meg akarat. De ha nem, hát nem.

Leszek másképp boldog. Vagy okozok másképp boldogságot: mondjuk a mamámnak, aki majd a bőréből ugrott ki, amikor meglátott minket. Hugicám volt az értelmi szerző, ő vezényelte le a társaságot, ő gondolta ki, hogy lepjük meg Édesanyát azzal, hirtelen meglátogatjuk, és viszünk neki anyáknapi puszikat, meg a megjavított számítógépét. És, hogy anycikánk ne essen kétségbe attól, mivel kínál meg minket, Ő főzött (paprikás csirkét). Én sütöttem, sajtost, meg túrótortát, és csináltam tiramisut is. Helyesbítek: csináltunk, mert a Herceg nélkül mindez nem jött volna létre. Így aztán végül remek nap kerekedett ki belőle, mindenki remekül érezte magát, a pasik még a F1-et is látták.

Kaptam egy meglehetősen furcsa levelet, amiben arról értesítettek, hogy „valaki”, „aki egyelőre nem szeretné felfedni magát” meghívott egy társkereső oldalra. Regisztráljak, bíztat a levél, hátha egymásra találunk. Ühüm. Bevallom őszintén, csiklandozza a hiúságom a dolog. Meg aztán kíváncsi is vagyok, ki lehet a titokzatos rajongó, aki nem tudja, szerelemmel súlyosbított párkapcsolatban vagyok elkötelezett, vagy, ha tudja, akkor sem érdekli, akar engem és azt reméli, hogy így célt ér. Kíváncsi vagyok, hiszen női anyagból gyúrt a jó Isten, ezért átfutott az agyamon, hogy regisztrálok, de aztán mégsem tettem; eszembe jutott, hogy járt Judit a Kékszakállú Hercegben. De jó tudni, hogy az embernek van egy titkos rajongója.

Amúgy meg örülök neki, hogy vége van a hétnek – pokoli hosszú volt. Sok munka, sok stressz, aggódás, nyüglődés: mindezek hatására kezdek undorító hisztis p.cs.vá válni. Pont ma osztottam le magamnak egy jó kis fejmosást, hogy nem azokon kéne leverni a világfájdalmat, akiket szeretek. Úgyhogy most ez a fő feladat.